Végh Sándor ötvösművész kiállítása

2018.november 10-én került sor Végh Sándor kiállításának megnyitójára Csolnokon a Kossuth Lajos Művelődési Házban. A kiállítást Kolonics Péter festőművész-tanár nyitotta meg.

Közreműködött Németi Jázmin és Cserna Zsolt fuvolán, felkészítő tanár: Demeter László.
A megnyitó beszéd itt olvasható:

„Az ismeri az én országomat,
aki állt már a szivárvány alatt,
mely sorsos égen tündököl naponta
és emberöltők véres könnye fonta.

Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom,
csupa álom, és csupa furcsa lom,
amit csak egy nép emlékes szerelme
őrizhet ott az idővel perelve.”

Jékely Zoltántól idézek. Talán többen meglepődnek, hogy miért pont ezzel az idézettel kezdem megnyitóbeszédemet, egy ember azonban biztos van közöttünk, mégpedig a kiállítónk, aki pontosan érti, nálam is jobban, miről is beszél Jékely Zoltán, és én miért választottam a megnyitó mottójának szavait.
Amikor Végh Sándor felkért a kiállításának megnyitására elsőként ez a gondolat merült fel bennem: Végh Sándor erdélyi ember. Számomra, aki családommal évek óta járjuk Erdélyt, tudjuk ez mit jelent. Barátságokat kötöttünk, tudjuk, ezek a barátságok örökre szólnak, és nem szorulnak álandó megerősítésre. Mert Erdélyben másképp működnek a dolgok. „Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom, csupa álom, és csupa furcsa lom”. Maradt valami a régiek tisztességéből, amikor még egy kézfogás erősebb köteléket jelentett, mint a pecsétes papír. Máshogy működnek, valahogy egyszerűbben, mélyebben. Mint amikor Sándorral beszélgetünk. Semmi fölösleges sallang, mellébeszélés, felesleges udvariaskodás, csak a lényeg, őszintén, szívből jövően. Ha azt mondja ez jó, akkor felesleges tovább gondolni. Az erdélyi ember őszintesége ott van alkotásaiban is.

A második gondolatom: Végh Sándor kesztölci ember. Kacskaringós út vezette ide, Kolozsváron született, 1990-ben Budapestre, Ferencvárosba vezette útja, majd 1999-ben Kesztölcön találta meg otthonát, ahol ismert és elismert ember lett. Sohasem beszéltünk róla, miért Kesztölc, de úgy gondolom a hegyek szeretete közrejátszott döntésében.
„Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet! ... Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré. Adjátok vissza a hegyeimet!” - mondja Vass Albert. Végh Sándor Kesztölcön visszakapta a hegyeit.
Harmadik gondolatom: Végh Sándor művészember. Mikor a kiállításra készültünk Sándor megkért, hagyjuk a művész titulust, nem gondolja magát erre érdemesnek. Tiszteletben akartam tartani kérését, bár nem értettem. Írtam is neki, jól ismerem munkásságod, ki a művész, ha Te nem? Aztán még komolyabb érveket is kerestem. Mi is a művészet, ki a művész? A művészet - art kifejezés a latin „ars”-ból származik, ez pedig a görög „techné” fordítása. A „techné” Görögországban, az „ars” Rómában, sőt még az újkor kezdetén, a reneszánszban is szakértelmet jelentett, mely egy tárgy – ház, szobor, hajó, ágykeret, edény, 2 ruhadarab – elkészítéséhez szükséges, sőt akár a hadsereg irányításához, a hallgatóság befolyásolásához kellő szakértelmet is. Mindezt művészetnek nevezték, először is a mesterségbeli tudás, hozzáértés értelmében.

Az egyszerű kézügyességnek is van szellemi értéke. A görögök a művészekről, mint „mesterségükben csodálatosan ügyes” emberekről emlékeznek meg számos írásban. Az ügyesség ebben az értelemben nem lehet szellemiség nélkül való lelketlen dolog. Megtanulni csak a technikát lehet. Ezt sem tanulja meg mindenki egyformán jól. A görög értelmezés szerint az „ügyesség” már több a technikánál, ez már a természet ritka adománya. A művész alkotó és teremtő ember, van benne valami a filozófusból, a költőből is.

Nézzünk körül. Végh Sándor művész. Nem csak az ötvöstechnikák bravúros alkalmazása láthatók az itt kiállított munkáiban, hanem a filozófus, a költő is. Alkotásai nem szűk térben mozognak, új tématerületek felkutatása nála napi feladat, keresi a mondanivalójához leginkább megfelelő kifejezést. Egy beszélgetésében említi, hogy a számára oly fontos emberek, mint például Erdély nagyjai - Kós Károly, Kőrösi Csoma Sándor és sorolhatnánk -, portréinak elkészítése számára különösen jelentős kihívás, hisz a hitelesség csak akkor jön át az alkotásokon, ha mögötte van a kutatás, ha bele tud bújni a szellemiségükbe.
Csak így hiteles. És itt vagyunk. Itt kezdődik a művészet. Kiállítónk ötvösművész. Ne várjanak tőlem most egy komoly előadást az ötvösművészet történetéről, technikai sokszínűségéről. Egyrészt erőltetett lenne, nem értek hozzá, másrészt az itt látható alkotások elmondanak róla mindent, vagy majdnem mindent, hiszen Vég Sándor művei felvonultatják szinte az egész repertoárját ennek az alkotó tevékenységnek. Amit nem mondanak el, azt szívesen elmondja ő maga. Kérdezzék bátran. Egy biztos: az ötvösművészetnek,
amely elsősorban a nemesfémek, arany és az ezüst,- valamint a félnemesfémek, például, réz, ón, valamint ötvözeteik feldolgozását jelenti, évszázadokon keresztül történelemformáló szerepe volt. A fémek megmunkálása igen régi keletű, az ötvösség szinte egyidős az emberiséggel, vagy alig fiatalabb annál, hiszen az ember önmagát díszítő kedvére már az ősnépeknél is találunk példákat. A magyar művészet történetében éppen az ötvösség rendelkezik a leggazdagabb hagyományokkal, sőt egyik technikája a sodronyzománc, amit mindenhol máshol a világon magyarzománcnak hívnak, bizonyítja a magyar ötvösművészet erejét. (Láthatják például Győrben, a Szent László hermán, vagy Esztergomban, a Főszékesegyházi Kincstárban, Suki Benedek kelyhén.)
Végül a művész után beszéljünk a tanítóról. Számomra, tanárember számára, ez a legrokonszenvesebb Sándorban. Több alkalommal felkértem, hogy iskolámban mutassa meg a gyerekeknek, mi mindent lehet a fémmel kezdeni. Soha nem mondott nemet. Miközben a diákokkal foglakozott figyeltem. Ritkán tapasztalható türelemmel irányította a kezüket, mutatta a fogásokat, és dicsért akkor is, ha ügyetlenkedést látott. Életrajzát tanulmányozva láthatjuk, hogy Kolozsváron szobrász szakon megszerzett tudásának továbbadása sosem volt tőle idegen. Budapesten és Mányon a Leonardo ötvös–képzőben cizellálást tanított. Kesztölcön 2000 óta szervezi és irányítja a fém díszműves tábort. Nyaranta nemcsak Kesztölcről, de az ország különböző helyeiről érkeznek ide az érdeklődők. A kesztölci általános iskolában két évig rajzot tanított, Esztergomban, a Zöld Házban képzőművész szakkört vezetett. Miért tartja mindezt fontosnak. Mert szereti, számára ez is játék, fontos játék.
„Minden nagy ember sorsa a játék, akár a tollal, vésővel vagy a hangszerekkel. S valamint a komoly embernél többet fejez ki a bölcsen mosolygó, a dolgozó ember felett magasan felül áll a játszó, gyereklelkű, alkotó és gondolkozó ember: a művész, ki az élettel nem számol, csak mímeli, formálja és játszik vele, mint a gyerek.” -írja Kosztolányi esszéjében.Nagy öröm számomra, hogy a mai estén Kesztölc Végh Sándorral és az Amatőr Színjátszó Körrel Csolnokra érkezett. Fontos, hogy tudjunk egymásról, fontos a szomszédolás, a
kapcsolatok szorosabbra fűzése. Gyönyörködjenek a kiállított művekben, nézzék meg a kiállítást, majd élvezzék a színielőadást. Találjanak benne annyi örömöt, mint amilyen örömmel vállalkoztak a bemutatkozásra a színjátszók és végül, de nem utolsó sorban Sándor barátom, a kesztölci ötvös-szobrász művész, aki ars poetikájában a következőt mondja: „Magammal hoztam az erdélyi ember nyitottságát és érzékenységét a szépre, a fájdalomra.” Fogadjuk szeretettel. Köszönöm, hogy meghallgattak.
A kiállítás a művelődési ház nyitvatartási idejében január végéig tekinthető meg.